Az empátia az emberi lények értékes tulajdonsága. Pótolhatatlan a minőségi kapcsolatok létrehozása és megtartása szempontjából. Erős motiváló tényezővé válhat a másoknak nyújtott segítségben, és nem utolsó sorban a saját bensőnk megértésének alapja. Hogyan érzem magam? Ez a legfontosabb kérdés az önmagunk megismerése és a személyes fejlődésünk útján. Ahhoz, hogy együtt tudjunk érezni másokkal, rendelkeznünk kell önmagunk iránti empátiával is, ezért nagyon fontos, hogy a gyermekekben támogassuk annak kifejlődését. Mint két gyermek édesanyja elmondhatom, hogy meg vagyok győződve arról, hogy a gyermekben az együttérzés képesség a születésüktől kezdve megvan. Erről tanúskodik például a másik gyermek sírása miatti feldúltságuk, az anya érzéseinek észlelése, a beszélgetés iránti érdeklődés, még akkor is, ha ezt csak a maga módján teszi, vagy a szemkontaktus a felnőttek különböző emocionális megnyilvánulásaira adott reakcióként. A kisgyerek egy bizonyos életkorig „meg van fosztva” a különböző véleményektől és meggyőződésektől, a saját természetéből fakadóan érzékeli a világot és a hozzáállása pozitív, ezért a felnőtteknél jobban bele tudja magát élni a másik ember helyzetébe. Ahhoz, hogy ezt az értékes képességet megőrizze, folyamatosan tanulnia kell megérteni az érzéseit egy olyan biztonságos környezetben, ahol bármelyik érzelmét kifejezheti, és ahol azt tiszteletben tartják.
Mi az empátia?
Az empátia fogalmának pontosabb definiálása érdekében jó, ha elkülönítjük a szimpátia, vagy rokonszev fogalmát az empátiától. Jean Decety idegtudós állítása szerint az, ha valakinek kinyilvánítjuk a szimpátiánkat, az azt jelenti, hogy annak vágyát éljük át, hogy őt boldoggá tegyük. A szimpátia az erkölcsi fejlődés érzelmi alapja. Ha az ember számára valaki rokonszenves, az nem vonzalom, hanem annak vágya, hogy boldoggá tegye őt. Amikor empátiáról beszélünk, Jean Decety két fajta empátiát különböztet meg – a kognitív és az affektív empátiát. Affektív empátiának nevezi azt a képességet, ha valaki képes a másik érzelmeit és érzéseit érzékelni és megosztozni velük. Kognitív empátia az arra vonatkozó képességet jelöli, hogy megértjük a mások szándékait. Lehetséges az is, hogy valaki számunkra rokonszenves, de még sincs bennünk az iránta való empátia. Például olyan esetben, ha valakinek boldogságot kívánunk, szimpátiát érzünk vele szemben, de nem tapasztaljuk az iránta való empátiát – mert nem értjük az érzéseit és nem osztozunk bennük. Hasonlóképpen az empátia sem feltétlenül kötődik a szimpátiához.
Mások érzelmeinek érzékelése és azokban való osztozás nem jelenti azt, hogy automatikusan boldoggá akarjuk őket tenni. Abban az esetben, ha az empátia a saját bensőnkre irányul, önmagunk iránti empátiáról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy a bensőnkből származó összes érzést elfogadjuk, függetlenül attól, hogy azok negatív, vagy pozitív jellegűek-e. Tudomásul vesszük azokat anélkül, hogy azokat minősítenénk, vagy bűnérzetet táplálnánk magunkban. Nem arról van szó, hogy legyünk tökéletesek, hanem inkább arról, hogy felismerjük, hogy tudjuk, hogyan érezzük magunkat és elfogadjuk erősségeinket és gyengeségeinket is. Ez a tudás folyamatosan úgy fejlődik, ahogyan változik az életünk, és ahogyan az befolyásol és átalakít bennünket. Ha nem rendelkezünk önmagunk iránti empátiával, akkor nagyon nehéz, sőt inkább lehetetlen kinyilvánítani ezt a képességet mások felé. Az önmagunk iránti empátia előfeltétele annak, hogy megértsük és elfogadjuk mások emócióit, érzéseit és tulajdonságait, valamint gyengeségeit és nehézségeit, ahelyett, hogy mások felett ítélkeznénk, bűntudatot ébresztenénk bennük, vagy kérésük nélkül tanácsainkat osztogatnánk nekik.
A szülői empátiára a gyermek bármelyik érzelménél szükség van, legyen szó félelemről, bánatról, erőtlenségről, sérelemről, vagy akár szeretetről, örömről vagy kíváncsiságról.
Az emberek közötti minőségi kapcsolatok alapját bizonyos mértékben az empátia képezi. Egyrészt az empátia elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy jó kapcsolatokat alakítsunk ki és tartsunk fenn másokkal. Másrészt ahhoz, hogy a környezetünkkel szemben empátiával rendelkezzünk, feltétlenül szükséges, hogy önmagunkkal szemben legyünk empatikusak. Viseltethetünk a másikkal szemben maximális empátiával és önmagunkkal szemben is, majd minden résztvevő elégedettségére alakítani saját cselekedeteinket, amelyek szintén az élet részét képezik, és amelyekhez azután az „új” élmény is kapcsolódik? Úgy gondolom, hogy ez csak akkor lehetséges, ha mindenki tisztában van önbecsülésének határaival. Ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk érzékelni és elfogadni saját érzéseinket, és ugyanakkor megérteni és elfogadni a másik ember érzéseit is úgy, hogy nem lépjük túl az önbecsülés határait, ami szorosan összefügg az ember értékeivel.
Empátia fejlődése a gyermekeknél
A gyermekekben meglévő empátia szorosan összefügghet azzal az emberi vággyal, hogy az egészhez tartozzon. A gyermek a világrajövetele pillanatától folyamatosan igyekszik felvenni másokkal a kapcsolatot. Az emberi egyed összhangban kíván élni másokkal és önmagával is. A gyermekek és felnőttek természetes szégyenlőssége „idegenek” jelenlétében és új helyzetek megtapasztalásakor is ezt bizonyítja. Azzal, hogy az egészhez szeretnénk tartozni, meg akarjuk érteni a környezetünket is, osztozni szeretnénk vele a tapasztalataiban. Ez egyúttal arra is utal, hogy az empátia folyamatosan fejlődik ugyanúgy, mint az ember szocializációs készségei is.
Nakonečný (2000) az empátiát az önbizalom, a szégyenlősség, a féltékenység, a bűntudat és a megvetés érzései közé sorolja, amely érzések az élet tizenkettedik és tizennyolcadik hónapja között kezdenek megnyilvánulni. Shapiro (1998) szerint az elvégzett kutatások nem kerültek meghatározásra a lányok és fiúk empatikus viselkedése közötti különbségek. Mindkét nem azonos érdeklődést mutat abban, hogy segítséget nyújtson másoknak, csak a segítség módjában különbözik. A lányok szívesebben segítenek a pszichológiai, a fiúk pedig a fizikai jellegű tevékenységekben. Shapiro azt mondja, hogy nem azzal segítünk a gyermekeknek, hogy beszélünk az empatikus viselkedésről, hanem úgy, hogy mi viselkedünk empatikusan. 2010-ben egy kanadai pszichológus bebizonyította, hogy a gyerekek már hat hónapos koruktól fogva vonzódnak a kedves emberekhez, és kerülik a kevésbé kedveseket. Körülbelül egy éves korukban már képesek altruista viselkedést tanúsítani. Tizennégy hónapos korában a gyermek már meg tudja nyugtatni a másik embert, aki nem érzi jól magát.
Az emocionális és társadalmi életért felelős agyrészek az egész gyermekkor folyamán fejlődnek, és ennek meghatározó szerepe van a gyermek érzelmi és szociális intelligenciája fejlődése szempontjából. A gyermek megszületése után intenzíven elkezdenek kialakulni a szinapszisoknak nevezett idegkapcsolatok. Idegkapcsolatok milliói jönnek létre, szűnnek meg és alakulnak újjá a gyermek tanulásától, az általa megszerzett tapasztalatoktól és érzelmi kapcsolataitól függően. Az agyi kapcsolatok és körök akkor állandósulnak, ha bizonyos élmények öt-hat hónapon keresztül ismétlődnek. Az élmények ismétlésével az agyi körök erősebbé válnak. Ez azt jelenti, hogy ha bizonyos élmények rendszeresen ismétlődnek, akkor azok mélyen belénk vésődnek, és alapvető hatással lehetnek későbbi életünkre.
Az egyén érzelmi élményeit nagymértékben a gyermekkori, felnőttek által befolyásolt hatások határozzák meg. Ebből az következik, hogy a közvetlen környezet, mindenekelőtt a szülők magatartása meghatározó jelentőségű a gyermek emocionális intelligenciájának, valamint empátiájának fejlődése szempontjából.
Empatikus szülő hatása a gyermek emocionális fejlődésére.
Feldman professzor 2007. évi tanulmánya szerint az empátia fejlődése során fontos a szülő és a gyermek közötti összhang megteremtése (szinkronizálás). A szinkronizálás a párkapcsolatban lévő partnerek (anya - gyermek; apa - gyermek) közötti átmeneti összhang megteremtését jelenti. Kimutatták, hogy az anya és a gyermek közötti első életévben mért összhang közvetlenül összefüggött az empátia képességének kialakulásával a gyermek- és a serdülőkorban. Ez arra utal, hogy az összhang megteremtése a csecsemőkben stimulálja az érzelmi rezonanciát, és támogatja emberi kapcsolataikat egész életen át.
Empatikusnak lenni nem egyszerű, különösen nem annak a szülőnek, akinek gyermekkorában nem nagyon volt része empátiában. Napjainkban a szülőkre nehezedő nyomás rendkívüli mértékű, és az empátia „mesterséges” megnyilvánulása, vagy a gyermek jó megnevelésére irányuló túlzott, természetellenes erőfeszítések paradox módon kontraproduktívvá válhatnak, és a szülőt frusztrációhoz vagy tehetetlenség érzéséhez vezethetik. A gyermekünket akkor kezdjük megérteni, elfogadni, és akkor fogunk osztozni érzelmeiben, ha önmagunkkal is empatikus kapcsolatot hozunk létre.
Amikor a szülő elkezdi kifejezni érzéseit és érzelmeit, tudatosítja magában, hogy ezek is személyisége részét képezik, és megérti, hogy nem mások az elsődleges okai annak, amit ő érez, hanem érzéseink mozgatóerőinek forrása bennünk van, akkor nagy lépést tesz a kölcsönös megértés irányába, megnyílik az empátiára, és megváltoztatja önmagához és a környezetéhez való viszonyát. Az empátia felébreszti az emberi felelősségtudatot. Ez azt jelenti, hogy nem másokat hibáztatunk, hanem jobban megismerjük önmagunkat. Megtanulunk felelősséget vállalni érzéseinkért, emócióinkért és tetteinkért. Az empatikus kapcsolat olyan kommunikációt jelent, amelyben mindkét félnek érdeke, hogy mindketten elmondják véleményüket, figyelmesen meghallgassák egymást, kritika és minősítés nélkül. A hallgató igyekszik megérteni a beszélőt, és egyben gazdagodik a beszélő tapasztalataival. A beszélő megtapasztalja a másik megértését és elfogadását, érzékeli, hogy valaki meghallgatja és megérti őt. A kommunikáció ekkor mélyebbé válik és pozitívabb, javítja a kettőjük viszonyának minőségét.
A szülőnek jelentős szerepe van a gyermek emocionális fejlődésében. Minden gyermeknek szüksége van arra, hogy megértsék és elfogadják, éreznie kell a feltétel nélküli szülői szeretetet, és folyamatosan fejlesztenie kell benne azt a képességet, hogy saját érzéseit megértse és kifejezze. Ezért az empatikus szülő csak pozitívan tudja befolyásolni a gyermek érzelmi intelligenciájának fejlődését, amely szorosan összefügg az életminőséggel és a személyes jóléttel.
Az empátiával rendelkező szülő először azzal segít a gyermekének, hogy megértse érzéseit, hogy szóban jellemzi a gyermek érzelmeit és mindig meggyőződik arról, hogy ez valóban megegyezik-e azzal, amit a gyermek érez. Amikor a gyermek megnő, képes lesz pontosan elmondani, milyen érzéseket él át, és a felnőtt jobban meg fogja tudni érteni a gyermek belső világát. Minden ember – kortól függetlenül – szükségét érzi annak, hogy kifejezze azt, amit átél. Az önmaga kifejezésének és megosztásának lehetősége nélkül a gyermek érzelmi élete elhalványul és előjönnek a félelmek és megjelenik az önbizalomhiány. A saját lelkivilág iránti gondoskodásban felmerülő hiány és az empátia hiánya a pszichiátriai zavarok következménye.
Annak a gyermeknek, akit elfogadnak, megértenek és respektálnak, nincs önbizalomhiánya, éppen ellenkezőleg, képes kibontakoztatni erősségeit és tehetségeit, meg tudja érteni a negatív jellegű érzelmeket is és kezelni azokat, nyitott az empatikus kommunikáción alapuló kapcsolatokra, szívesen segít másoknak. És végül, de nem utolsósorban, képes érzékelni és átélni az olyan pozitív természetű érzelmeket, mint amilyen a boldogság és az öröm, és folyamatosan javítani élete minőségén, ami ritkaságnak számít a mai világban, mert az ember hajlamos több energiát fektetni a negatív tapasztalatokba, mint a pozitívakba.
Az a tény, hogy egy személy tapasztalata tartósan jelen van (állandóan érezzük), bizonyítéka annak, hogy képes bármikor elkezdeni érzékelni, megérteni, kifejezni és megosztani saját érzéseit, amelyek az életének elválaszthatatlan részét képezik, és ezáltal javítani élete minőségét. Ez a jelenség is igazolja az agy fejlődését és annak képességét, hogy az ember tapasztalatai és az általa átéltek alapján a kontúrokat elmélyítse, eltávolítsa vagy újakat hozzon létre. Ebben a szülőknek nagy segítséget nyújthatnak azok a gyermekek, akik születésüktől fogva jobban tudják magukat kifejezni és megosztani saját és mások érzéseit, és akik ösztönösen és önzetlenül fejezik ki érzelmeiket. Ezen természetes és ritka képességeik fenntartásához és fejlesztéséhez biztonságos környezetre van szükségük, amelyben félelem nélkül kifejezhetik érzéseiket, és amelyben egyenrangúnak tekintik őket a felnőttekkel, és amelyben lehetőségük van a nyílt kommunikációra. Így tanulja meg a gyermek megérteni és elfogadni érzéseit. Az a szülő, aki kialakít egy ilyen környezetet, biztosítja gyermeke és önmaga empátiájának és érzelmi intelligenciájának természetes fejlődését. Egy tökéletes kötelék.
Iryna
Gueguen, C.(2014). Cesta ke šťastnému dětství. Robert Laffont. Pariz.
Shapiro, E. L. (1998). Emoční inteligence dítěte a její rozvoj. Praha. Portál.
Nakonečný, M. (2000). Lidské emoce. Praha. Academia.
Feldman, R. (2007). Parent-Infant Synchrony: Biological Foundations and Developmental Outcomes. Current Directions in Psychological Science 16 (6).s. 340 – 345.
Commentaires