Az utóbbi időben több figyelmet szenteltem a szégyenérzetnek. Ebben is a gyermek természetes szégyenlőssége adta az ihletet. És az is, hogy ez bizonyos körülmények között más formájúvá nőheti ki magát. Ennek eredményeként aztán érzelmi szempontból kevésbé kellemes élmények keletkezhetnek.
Gondolataim aztán ennek az érzésnek a gyökereit célozták meg. A természetes „szégyellem magam” érzés akár egy patológiai „monstrummá” is kinőheti magát, amely megakadályozza az embert abban, hogy szabadon véleményt mondjon, önmaga legyen, sőt akár még destruktív hatása is lehet és önhibáztatás érzését is kiválthatja. Én személy szerint úgy látom, hogy a szégyenérzet többféle formában is megjelenhet, de paradox módon mindegyik ugyanazt a bélyeget viseli. Hol van tehát a határ, amikor a szégyenlősség valami hasonló nevű de kellemetlenebb „mellékízű” valamivé kezd válni? Egyrészt itt van az a kedves oldala, amely akkor jelenik meg, amikor olyan emberrel találkozunk, aki jobban felkelti az érdeklődésünket mint mások. Ez a korai gyerekkorban szokott előfordulni, de felnőtteknél is, például teljesen új emberek társaságában vagy idegen környezetben. Vagy amikor váratlanul érkezik az irántunk való csodálat őszinte kifejezése dicséret, bók vagy személyünk iránti fokozott érdeklődés formájában. Ilyenkor bizonyos „remegést” élünk át, zavarba jövünk, de ez határozottan a különleges és egyúttal kellemes érzések közé tartozik.
Tehát hogyan keletkezik bennünk ez az emóció? A szégyenlősség érzete egyúttal a természetes és józan önértékeléshez is vezet. Kezdetektől fogva magunkban hordozzuk azt a vágyat, hogy egy társadalmi közösség részévé váljunk. Azt szeretnénk, hogy az elfogadjon és természetesen csodáljon. És nem utolsó sorban érezzük annak (érzelmi és ösztönös) szükségletét is, hogy azt megosszuk. Tény az, hogy a boldogság érzése a legmagasabb szintjét akkor éri el, ha azt másokkal együtt éljük át. A kisgyermek lerajzol egy szép képet és örül neki (ez az „öröm első szintje”), de akkor is megy, és megmutatja másoknak is. Nem az elismerés szükséglete miatt, hanem a megosztásból eredő örömért. És talán mindenki egyetért azzal, hogy ez a közösen kialakult öröm már más terjedelművé válik. A felnőtt embernek is megvan ez a természetes szükséglete, hogy másokkal megossza örömeit és bánatait.
Másrészt itt van a szégyenérzet is, amely már nem olyan kellemes, és negatív irányban befolyásolhatja az életminőséget. Az ilyen szégyenérzet kialakulásához vezethet az is, ha például egy iskolás fiú találkozik a másik osztályba járó lánnyal, aki tetszik neki. Az interakció során a szülő észreveszi rajta a elbizonytalanodottság jeleit (tehát még mindig a természetes szégyenlősséget), és hangosan kimondja az értékelést: „Nocsak, talán csak nem vagy szégyenlős?” Ezzel a beavatkozással megszakítja a természetes érzés lefolyását, és így teret nyit egy mesterséges folyamatnak. Megszégyenülés. Miért? Mert ez az érzés egy harmadik személy értékelésének eredménye. Ha a gyerekek egyedül lettek volna ott, akkor együtt élik át ezt a gyönyörű helyzetet, és nem kezdenek kételkedni abban, hogy minden jól történt. Vagy amikor a gyermek hibát követ el, és a szülő azt mondja: „Nem szégyelled magad” vagy „Szégyellhetnéd magad ezért, amit tettél.” És ez a „buktató”. A természetes szégyenérzet a helytelen minősítés és logikátlan megnevezés miatt kinőheti magát akár az érzelmek elnyomásáig és az önhibáztatás érzéséig is.
Következő példa: Zavarba jövünk, ha valaki egy kellemes bókot mond nekünk, és ha valaki kritizál minket, szégyelljük magunkat. Érdekes, hogy mindkét helyzet összefügg az önértékelésünkkel, de mindegyiknek teljesen más a jellege és mások a következményei is.
Ha állandóan minősítjük és megbélyegezzük a gyermekeket, nem értjük meg őket és nem tartjuk tiszteletben az érzelmi világukat. Ilyenkor előfordulhat, hogy elnyomják az érzéseik természetes kifejezését, és elkezdenek kételkedni önmagukban. A szégyen bizonyos formáját fogják megélni, amely valójában csak a kudarctól való félelem, amelyet elrejtettek mások elől. És akkor elkezdődik a szokásos: „Ő olyan szégyenlős...”, „Mindig ilyen szégyenlős vagy...”, „Ne szégyenlősködj, legalább mondd meg, hogy hívnak.”, „Miért bújsz már el a hátam mögé?”
Az életben különböző döntéseket hozunk, és el kell gondolkozni azon, hogyan fogják ezek befolyásolni a saját életünket és mások életét. Ugyanúgy használjuk az „ez szégyen” szókapcsolatot is és ez a mondat talán felébreszti a lelkiismeretünket. Még mielőtt másokat minősítenénk, tekintsünk először önmagunkba. Az egónk a „mások szemében keresi a szálkát”, hogy a „sajátunkban lévő gerendát” észre ne vegye. Az ilyen kijelentéseket semmiképpen nem volna szabad kisgyermekeknek címezni, mert helyrehozhatatlan károkat okozhatnak a lelkükben. Vagyis, ezek hatására elkezdhetik elnyomni a naiv szégyenlősségüket és általában az érzéseiket. És a következmény? Nem fognak akarni megnyilvánulni.
Teljesen normális dolog, ha egy gyermek a társaságban szégyelli magát bizonyos emberek előtt. És minden új környezetben is joga van arra, hogy kissé bizonytalanul érezze magát. Meg kell őt nyugtatni, hogy ez rendben van, és nem kell tőle elvárni, hogy rögtön kiálljon a helyiség közepére, bemutatkozik, elmondja hány éves, és hogy jól érezte-e magát az óvodában/iskolában. Tetszett, amikor egyszer az egyik barátom megjegyezte egy olyan helyzetben, amikor a kislánya szégyellte magát: „Mi a helyzet, kicsim, megjött a szégyen néni?”. Szeretettel, megértéssel mondta. Amikor a gyermekek természetes módon szégyellik magukat, jobb ha inkább nem szólunk, aztán átöleljük őket. Örülni kell velük, ha valami tetszik nekik, és támaszt kell nekik nyújtani a számukra ismeretlen helyzetekben. Hagyjuk a gyerekeket, hogy maguk döntsenek az intim zónájukról. Beszélgessünk velük a dolgokról, magyarázzuk el nekik, hogy ez a természetes szégyenérzet, amelyet most furcsának érezhetnek, egyszer csak elmúlik, ha kicsit jobban megismerkednek az emberekkel vagy az új környezettel, és főleg akkor, ha önmaguk maradnak.
Ha pedig meg szeretnénk mutatni a gyerekeknek egy bizonyos magatartás vagy döntés esetében a felelősség útját, azt mindig az önértékelés keretein belül kell tenni, nem pedig a megkérdőjelezés útján. Mindig „elég jók” vagyunk olyanként, amilyenek vagyunk, még akkor is, ha előfordulnak olyan helyzetek, amikor felül kell vizsgálni az álláspontjainkat, hogy tovább tudjunk fejlődni.
Nem szabad hagyni, hogy a társadalom sztereotípiái annyira befolyásoljanak, hogy kritizáljuk a gyermekeinket. Elsősorban a viselkedésünk által formáljuk őket. Ezért fontos, hogy belemerüljünk a lelkünk mélyébe, elcsendesedjünk és gondolkodjunk. Nem minősíteni, hanem hallgatni a bensőnkre és... főleg rájuk – a gyermekeinkre.
A szégyenlősségnek vannak más formái is a felnőttek életében, amelyek az intimitáshoz kapcsolódnak. De erről majd talán később...
Iryna
Foto Pixabay.com