top of page

Ha a gyermek nem várja örömmel az óvodát, avagy a gyermek óvodakezdéssel kapcsolatos érzései


Minden az elfogadással kezdődik, ezért ne féljünk attól, hogy gyermekünk az óvodában sírni fog, inkább segítsünk neki leküzdeni ezt az életpróbát, amely a gyermekkor legnagyobb kihívásai közé tartozik. A szülőnek azt kell megértenie, hogy milyen nehéz helyzetben van ez a kis emberi lény, megértést, támogatást kell iránta tanúsítania, hogy erőt meríthessen, és képes legyen egészséges módon kezelni ezt a nagy életváltozást. Ebben az „óvodakezdési” időszakában figyelem a gyerekeket, önmagamat és a környezetet is, és szeretném megosztani Önökkel a témával kapcsolatosan megszerzett tapasztalataimat és tudásomat.


A gyerekcsoporthoz való csatlakozás általában az egész család számára nagyon bonyolult helyzetet teremt, mert ez az esemény a gyermek lelkivilágát több szempontból is érinti, a szíve ilyenkor nagyon érzékennyé, sebezhetőbbé válik.


Úgy gondolom, hogy az óvodakezdéssel kapcsolatos nehézségek leginkább azzal a gyermek által érzett félelemmel állnak kapcsolatban, hogy „a mama már nem fog érte visszajönni”. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy az a gyermek, aki az óvodában jól érzi magát, az kezdetben ott nem hajlandó aludni (még akkor sem, ha otthon továbbra is meg szokott lenni a délutáni alvás). Ugyanis attól fél, hogy nem lesz ott, amikor eljön érte a szülő. Ez teljesen természetes. Eddig mindig csak a szülők és az ismerősök között volt. És hirtelen színre lép az anyától való elszakadás erőteljes aspektusa, aki a kisgyermek számára a legnagyobb biztonságérzetet jelenti. A biztonságérzetét ugyanakkor az új környezet, a teljesen idegen emberek és az új szabályok megingathatják.


A gyermeknek egyrészt tetszik az óvoda, másrészt viszont hirtelen megváltozik az egész élete, amelyet megszokott, amikor otthon volt az anyával (apával, nagymamával, nagypapával vagy a gyermekgondozóval). Nem nagyon érti, hogy mi történik, nehezen érti meg saját érzéseit, itt pedig a megértés és a támogatás helyett a körülötte lévő felnőttek csodálkoznak, miért nem boldog. Azt kérdezik tőle, hogy miért sír. Arról győzködik, hogy itt majd jól fogja magát érezni. Vagy pedig kihívások elé állítják: „Remélem, hogy ma nem fogsz az óvodában sírni!”, ami számára megint csak lelkifurdalások forrása lesz, ha ez nem sikerül. A szülők pedig sietve távoznak az óvodából rögtön azután, hogy leadták a síró gyermeket, azt gondolván, hogy ha minél előbb eltűnnek látóköréből, a gyermek gyorsabban megnyugszik.


És legyünk őszinték, ezzel nem a gyermeket védik, hanem elsősorban önmagukat. Én magam is értem, hogy mi szülők miért nyúlunk inkább az egyszerűbb megoldásokhoz. Mert gyakran azt sem tudjuk, hogyan viselkedjünk helyesen egy ilyen helyzetben; mert gyakran nincs energiánk arra, hogy kezeljük azt; mert a tanár azt fogja mondani, hogy jobb, ha gyorsan elköszönünk; mert meg vagyunk győződve arról, hogy a gyerek csak próbára teszi a türelmünket, és arra van szüksége, hogy határokat szabjunk neki. Az óvodában készült fotóval pedig, amelyen az látszik, hogy a „boldog” gyermekünk játszik távozásunk után, meggyőződünk arról, hogy helyesen cselekedtünk.


Igen, a gyerek valóban megszokja az óvodában való ottlétet, mert más választása nincsen, mert az óvó nénik mással kötik le a figyelmét. Talán még tetszeni is fog neki az óvóda, mert új dolgokat tanulhat, és ismerhet meg. Mi emberek mindent meg tudunk szokni, ez a tulajdonságunk. De hogyan érzi magát az a kis emberi lény ott legbelül, egyedül az idegenek között? Érti, hogy mi történik? Lehet, hogy igen és az is lehet, hogy nem, de mindenképpen szüksége van szülői támogatásra, szeretetre, hogy „el ne vesszen” a nehéz helyzetekben. Azért is, hogy az új környezetből és közösségből a lehető legtöbbet tudjon magával hazavinni.

Vannak olyan gyermekek is, akik nem sírnak az óvódában, de a változással kapcsolatos érzéseiket másképpen fejezik ki. Például azzal, hogy megváltozik a szeretteivel szembeni viselkedésük ismerős környezetben vagy otthon.


A gyermeknek megértésre, elfogadásra és támogatásra van szüksége, hogy érezze a „szilárd talajt a lába alatt”. Aztán könnyedén megküzd bármilyen változással.



Beszélgessen a gyermekével. Magyarázza el neki, hogy miért jár az óvódába. Beszélgessen vele minden alkalommal, ahányszor csak erre rákérdez. Próbálja megérteni, hogy mit érez. Engedjük meg neki, hogy sebezhető lehessen, amikor ilyen nagy változás történik az életében. Nyugtassa meg azzal, hogy mindig mellette áll. Biztosítson számára elegendő teret, adja meg neki a „biztonságos kikötő” érzését, sokszor ölelje át. Tegye félre egy pillanatra a kevésbé fontos tevékenységeket és szakköröket, vesse el egy kicsit a rögzített szabályokat. Ilyen helyzetekben térjen vissza a szeretethez. Hallgasson a szívére, és ne hasonlítsa össze saját gyermekeit a másokéval, mert abban a pillanatban, amikor összehasonlítunk valakit, azok már nem mi vagyunk, hanem az egónk, melynek eszközei elbizonytalanítják a gyermeket, és még nagyobb félelmet fognak érezni. Töltsön velük a szokásosnál több időt, és ügyeljen arra, hogy a gyermek ne legyen kitéve olyan felesleges érzelmeknek és helyzeteknek, amelyeket nem képes megérteni.


A következő szintet mi, felnőttek képviseljük. Mert a gyerekek megérzik, ha feszültek vagyunk. Értsük meg, milyen nehéz a változás, és legyünk készek elviselni mindent, amivel ez az új szakasz együtt jár. Bátran tekintsük a nehéznek tűnő helyzeteket egy lehetőségnek, ahol tanulni és fejlődni lehet.



Mielőtt a fiam elkezdett volna iskolába járni és Zarka új óvodába kezdett volna járni, egy másik óvodába jártak együtt, ahova Zak majdnem öt éves korában, Zarka pedig három évesen került. Öt év együttlét után olyan erős kötelék alakult ki közöttünk, hogy az elválástól való félelem gondolata náluk fel sem merült. Nagy segítség volt az is, hogy a fiam korban alkalmas volt arra, hogy elkezdje az óvodát, a lányomnak pedig az, hogy együtt jártak oda, és az is, hogy megértették, miért járnak oda. Ebben az óvodában az óvónők megölelték a síró gyerekeket, és tudatták velük, hogy megértik a fájdalmukat, ahelyett, hogy megpróbálták volna elterelni a figyelmüket és figyelmen kívül hagyták volna a szenvedésüket. A gyermekek ott valóban nagyon boldogok voltak. Egyetlen olyan napra sem emlékszem, amikor sírtak volna az óvodában. És Zarka egyszer azt mondta nekem a kocsiban: – Én ma jól éreztem magam az óvodában, mert tudtam, hogy visszajössz értem, így élvezhettem a játékot.


Azon az első napon, amikor készültünk az iskolába és az új óvodába, eszembe sem jutott, hogy felmerülhet bármilyen gond. Inkább arra törekedtem, hogy kellemesebbé tegyem a gyerekek kora reggeli felkelését, és hogy a kisiskolás fiamnak tízórait csomagoljak. A fiam kezdettől fogva nyugodt volt az iskolában. Egyedüli dolog, amit még mindig kellemetlenül visel, az a reggeli felkelés és a házi feladatok :). A kislányom az első három napban egyáltalán nem tiltakozott. Csak amikor elmentem, észrevettem rajta, hogy szomorú és bizonytalan volt, és azt kérdezte tőlem, hogy mikor jövök el érte. A fiam említette, hogy látta az ebédeléskor, hogy sírt, de amikor erről kérdeztem, először nem is emlékezett rá. Csak később mondta, hogy szomorú volt, mert nem ismert ott senkit. A harmadik napon viszont kitört belőle a szívszaggató sírás, hogy nem akar ott lenni az óvódában. Láttam, milyen nehezen viseli a helyzetét... Pontosan tudtam, mit érez. Még nagyon kicsi volt. Annak ellenére, hogy már régen megküzdött a tőlem való elszakadással, az új környezetben elveszettnek érezte magát - egyedül volt ott teljesen idegen emberekkel, akiket nem ismert.


Akkor értettem meg, hogy szüksége van arra, hogy mellette legyek, és éreznie kell, hogy tudom, mit érez... Akkor tehát ott maradtam vele. Sétáltunk a folyosón, beszélgettünk az érzéseiről, az új óvodáról, és arról, hogy miért vittem oda, miért kell nekem munkába járnom, és mikor jövök vissza érte. Legalább hétszer elköszöntünk egymástól, de csak akkor mentem el, amikor engedte és azt mondta: Másnap reggel, amikor beszálltunk a kocsiba, hirtelen egy rossz előérzetem támadt: „Jaj, lehet, hogy Zarka sírni fog az óvodában... Mit fogok tenni?” Ez félelem volt. Féltem attól, hogyan fogom ezt megoldani, és attól is, hogy ő hogyan kezeli majd a helyzetet. Amikor ebbe belegondoltam, gondolataimban más valami merült fel: „Zarka valószínűleg sírni fog az óvodában. Lehet, hogy tovább kell majd ott maradnom vele, de... ez rendben van.” Ez nagy kihívás számára, és meg kell tanulnia kezelni az ilyen helyzeteket. Az egyetlen dolog amit meg kellett oldanom, az az volt, hogy biztosítanom kellett a munkahelyen az esetleges késésemet. Így aztán néhány napon át együtt tanultuk elfogadni a változásokat, és megtalálni benne a pozitívumokat. Megtanultuk, hogy természetes dolog, ha valaki sír, hogy az érzések kifejezése normális dolog, és fejlesztettük az önbizalmat és a biztonságot. Mígnem egy napon, miután átöltözött, arcon csókolt, és azt mondta: – Elmehetsz, már jól érzem magam itt.


Aznap reggel munkába vezetve boldognak éreztem magam, de mégis hiányoztak azok az együtt töltött, érzelmekkel teli pillanatok, melyek során anyaként mindig erős kapcsolatot érzek a gyerekeimmel.


Álljunk a gyermekünk mellé, értsük meg őt és támogassuk őt. Álljanak ki a saját nevelésük mellett is. Lehet, hogy az alkalmazkodás és a sírás hosszabb ideig fog tartani, de talán csak néhány napig, de mindenképpen megéri. 💞.

Iryna


Foto: Pixabay.com

Chcete ušetriť?

Páčia sa vám obe moje knihy?

Objednajte si ich naraz ako výhodné knižné DUO a zaplatíte o 3 € menej. 

bottom of page