Megértettem, hogy az iskolakezdés a gyermek számára óriási változást jelent. Most talán azt mondhatnák erre, hogy feltaláltam a spanyolviaszt! A kérdés viszont az, hogy át tudjuk-e úgy igazán érezni ezen változás mértékét. Ez rendkívül fontos, mert csak így leszünk képesek átélni, mit érez a gyermek a szívében, és megérteni őt.
Ahogy már a blogomban írtam az óvodakezdéssel kapcsolatban, úgy vélem, hogy ezek a nehézségek leginkább a gyermek azon félelmével állnak kapcsolatban, hogy „a mama már nem fog érte visszajönni”. Ugyanez a félelem előjöhet az iskola első évfolyamában is.
Az első dolog, amivel a kisiskolások találkoznak az, hogy számukra minden ismeretlen. Új emberek, osztálytársak, más hely, új szabályok. És mindez egyszerre. Ehhez fűződik a bizonytalanságuk érzése is, amely később önbizalomhiánnyá is fejlődhet. Ezért nagyon fontos, hogy a gyermekkel beszélgessünk mindarról, ami újdonság. Ha a gyermek bizonytalanul érzi magát, nem kell őt minősíteni, megértőnek kell lennünk hozzá. Ez a bizonytalanság természetes, mert az egységhez való tartozás vágyából fakad. Egyrészt individualisták vagyunk, ugyanakkor részét képezzük olyan „magasabb struktúráknak”, mint amilyen a család, bizonyos csoportok, társadalom, természet és a legfőbb egység. A közösség a gyermekek számára határozottan az egységgel való találkozást jelenti.
Őszintén gondoljunk önmagunkra, amikor első napjainkat töltjük az új munkahelyen. Hogy érezzük magunkat? A kifejezetten extrovertált személyek is megtapasztalják lelkük mélyén a bizonytalanságot. Én is megtapasztaltam ezt a saját bőrömön. Itt csak az segíthet, ha elfogadjuk ezt az érzést. A gyermekeknek természetesen szükségük van arra, hogy a szülők támogassák őket ebben és elmagyarázzák, hogy ez az érzés teljesen természetes. Ha viszont minősíteni fogjuk a gyermeket, összehasonlítani őket másokkal, vagy ha kétségbe vonjuk az ő világlátásukat, csak ártani fogunk neki. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy az ő természetes mivolta rossz volna. És ne feledjük, finomnak lenni nem azt jelenti, hogy gyengék vagyunk.
Az oktatási rendszer következő, általam „veszélyesnek” tekintett igen erős eszközét az iskolai szabályok jelentik, amelyek megtanítják félni a gyermekeket attól, hogy esetleg hibát követnek el. A megbélyegzés, az egészségtelen versengés a pedagógusok értékeléseinek és megnyilvánulásainak … mindez, lépésről lépésre mesterségesen a félelem illúziójának átélését idézi elő. Mindeközben teljesen természetes dolog, ha hibát követünk el, hiszen pont azoknak köszönhetően tudunk a továbbiakban növekedni. Az iskolában a gyermekeket is meg kell tanítani arra, hogy tévedéseink előremozdítanak bennünket. Nem szeretném, hogy véleményeimet az iskolarendszerrel szembeni állásfoglalásként értelmeznék. A tanítók munkáját tisztelem és úgy gondolom, hogy nincs igazán lehetőségük arra, hogy valamit homlokegyest ellenkező irányba változtassanak még akkor sem, ha sokan szeretnék is. A fiam egy magánjellegű, de közben egészen normális iskolába jár. Ha valaki csak arról beszél, hogy minden mennyire rossz, az nem vezet megoldáshoz. Pillanatnyilag ez a helyzet, én pedig csak megoldást keresek a ma rendelkezésemre álló lehetőségek keretein belül.
Itt és most megosztom önökkel a dologgal kapcsolatos nézetemet azért, hogy ösztönzést adjak önöknek és eszükbe juttassam azt, amit már régen tudtak, csak megfeledkeztek róla. Szülőként támaszt nyújtunk gyermekeink számára az életük útján. És csak aztán mondhatjuk megkönnyebbült lélekkel, hogy az iskolában és az életben mindent megtanulhatnak. És ez valóban így van. Fontos, hogy felkészültek legyenek és erősek, hogy önmaguk legyenek, bízzanak önmagukban, hogy ki tudják állni a minket körülvevő világ társadalmi „útvesztőinek” próbáit, és ennek köszönhetően fejlődhessenek.
Sok szülőnél azt a tendenciát vettem észre, hogy a figyelmüket és energiájukat a gyermekeik eredményeire és tevékenységére összpontosítják. Milyen a tanulmányi eredményük, milyen szakkörre járnak, mit tudnak... Mindez kétségtelenül előnyt jelent a gyermek számára, de csak akkor, ha mindezzel egyensúlyban van az érzelemvilága iránti gondoskodás is. Én személyesen nem tartom túl nagy értéknek az első osztályban elért sikereket és osztályzatokat. Nem állítom azt, hogy a fiammal nem tanulok, vagy nem ösztönzöm arra, hogy jobban igyekezzen. A szakköröket ő maga szokta kiválasztani. Felajánlom neki, ösztönzöm őt, de igyekszem nem átlépni az ő természetes vágyai és a saját egóm által termelt kihívások közötti egészséges határvonalat. Azt szeretném, ha felfedezné saját tehetségeit és önállóan érezné meg az azok fejlesztése iránti vágyat.
És végül még egy gondolat. Mi, szülők, gyakran a hős szerepébe bújunk. Mindezt azért tesszük, mert számunkra ez nagy változást jelent, és valahol a szívünk mélyén jól tudjuk, hogy a bennünk élő gyermek számára is ez valaha régen az élet egyik legnehezebb lépése volt. Félünk attól, hogy valamit „elrontunk”... A bennünk élő hős azt állítja, hogy meg tudunk küzdeni mindennel. Mi is gyakran hallhattuk: „Majd megszokod...” Mindeközben nem merjük a gyermektől megkérdezni, hogy hogyan érezte magát az iskolában. Mert, mi volna, ha véletlenül azt válaszolná, hogy rosszul, mert ott senki sem vette őt észre, vagy valaki kinevette őt, vagy a többi osztálytársának vannak barátai, neki pedig nincsenek. Ha a szülő nem beszélget vele, ezeket a traumákat majd neki kell rendbehoznia önállóan. Olyan érzések dúlnak benne, amelyeket gyakran nem is ért. Ha tehetetlennek érzi magát, ez a viselkedésén fog megmutatkozni, mi pedig majd megkérdezhetjük önmagunktól, vagy akár a szomszédoktól is, hogy mi baja van, és értetlenül csóválhatjuk a fejünket, hogy így hirtelen miért változott meg a viselkedése. Hiszen eddig minden rendben volt, és most is rendben van. A pozitív buzdítás, mint amilyen a „leküzdünk minden nehézséget”, az az alap, de kérem, kérdezzék meg mindig a kisiskolásoktól, hogy hogy érzik magukat. Milyenek voltak az élményeik az iskolában, és milyen érzéseket váltott ki bennük, és mi a véleményük az új környezetről. És csak amikor megnyílnak, hallgassuk meg őket. Hallgassuk meg őket, és még egyszer hallgassuk meg, amíg elejétől a végéig el nem mondják azt, amit mondani szeretnének, a „bölcs tanácsainkkal” pedig inkább még várjunk. Lehet, hogy meg fogunk lepődni, de megtanulhatunk valami újat is.
Csak mellékesen jegyezném meg, hogy a másik emberre való őszinte odafigyelés a szabadság gyönyörű érzését nyújtja. De ez már egy másik téma. Legyünk készek arra, hogy lehetővé tegyük gyermekeinknek, hogy sérülékenyek lehessenek, teremtsünk nekik lehetőséget arra, hogy félelem nélkül beszélhessenek a hibáikról, és ne ítéljük el őket azokért. Csak így tuduk őket megtanítani arra, hogy az ilyen „botlások” segítségével hogyan tudnak növekedni. És ezzel megadjuk nekik az elfogadás, megértés, támasz és szeretet pótolhatatlan érzését, hogy önmaguk lehessenek, és kialakítsunk velük egy olyan őszinte, baráti kapcsolatot, melynek mérhetetlen az értéke...
- Iryna
Foto: Pixabay.com